Feltöltve: 2013-11-20 19:38:27
Megtekintve: 1994
Csendkerék
Lassan lüktetnek a színek a formák vázaiban. Újra felriadtam. Már harmadik napja nem aludtam, s már homályba vész miként szálltam fel a hazafelé tartó buszra. Egy órám van érkezésig, de hiába kutatok elmémben: nem találom az "egy óra" jelentését.
Hallom még a megállók neveit, de ismeretlenül repkednek repedezett térérzékem körül.
Leomlott egy darabka idő s tekintetem ösvényére gördült. Áll és lüktet képzeletem, hajszálrepedések futnak fel s alá énképemen. Újra felriadok. Látomás a látásom, hallomásból hallom a lét hangjait. Furcsa csend kezd csordogálni világom határain, s határozatlan renddé olvad belsőm középpontja.
Emberek szállnak fel s mintha mindenki ismerne, rám nevetnek. Az a nő nem messze, ott, mintha azt mondaná: szeretlek! De arcát nem látom, folyton változik, szétfolyik és összeáll... szerelem ébred szívemben talán.
A Múlt néhány sejtje ringat ismét álomba, s újra elmerülök a hatalmas tágasságban. Apámat látom. A strandon dobálja gyermektestem önfeledten... De jaj, a kép fekete-fehér s fakó lesz, elszáll és lebegek! Jaj, Istenem, mi lesz így velem!
Új megállóban állunk, kibomlott a friss világ törékeny virága. Illata nyugodt bomlásra, szétesésre emlékeztet, részeim bennem keringenek, s egész életeket remélek kiszínezni. Állni látszik a Mindenség, már teremteni sem teremt senki. Pillanatképek röpködnek valóság és álom között, majd csendben eltűnnek szívem ormai mögött. A szív sosem alszik – ó hát persze, hogy nem –, mégis mélyebb mindennél, mit ismerni vélek...
Emberek némán nevetnek, ujjaikkal a világra mutatnak: nézd, ez mind Te vagy! De én nem látom, tán álmodom létezésemet?
Forognak a busz kerekei, de mintha nem is haladnánk... csak az Út siet alattunk. Csend van, végtelen csend, sehol egy megálló. Megérkeztünk, pedig még el sem indultunk. Megállnak az álomképek figyelmem előtt, aztán... aztán fénysebesen elröppennek...
Egyedül maradtam, már mindenki leszállt.
Még a vezető is, nincs több dudálás. Mikor kell leszállnom és hol? Én vagyok a világban vagy amaz bennem? Ki áll meg kinél?
Nincs több megálló, nincs többé jelzés, mozdulatlan mozdulatok intenek: szállj le!
Eltűnt a busz... jól van.
Világ sem volt soha.
Itthon vagyok, megérkeztem.
Zuiro
2013-11-20.
Hallom még a megállók neveit, de ismeretlenül repkednek repedezett térérzékem körül.
Leomlott egy darabka idő s tekintetem ösvényére gördült. Áll és lüktet képzeletem, hajszálrepedések futnak fel s alá énképemen. Újra felriadok. Látomás a látásom, hallomásból hallom a lét hangjait. Furcsa csend kezd csordogálni világom határain, s határozatlan renddé olvad belsőm középpontja.
Emberek szállnak fel s mintha mindenki ismerne, rám nevetnek. Az a nő nem messze, ott, mintha azt mondaná: szeretlek! De arcát nem látom, folyton változik, szétfolyik és összeáll... szerelem ébred szívemben talán.
A Múlt néhány sejtje ringat ismét álomba, s újra elmerülök a hatalmas tágasságban. Apámat látom. A strandon dobálja gyermektestem önfeledten... De jaj, a kép fekete-fehér s fakó lesz, elszáll és lebegek! Jaj, Istenem, mi lesz így velem!
Új megállóban állunk, kibomlott a friss világ törékeny virága. Illata nyugodt bomlásra, szétesésre emlékeztet, részeim bennem keringenek, s egész életeket remélek kiszínezni. Állni látszik a Mindenség, már teremteni sem teremt senki. Pillanatképek röpködnek valóság és álom között, majd csendben eltűnnek szívem ormai mögött. A szív sosem alszik – ó hát persze, hogy nem –, mégis mélyebb mindennél, mit ismerni vélek...
Emberek némán nevetnek, ujjaikkal a világra mutatnak: nézd, ez mind Te vagy! De én nem látom, tán álmodom létezésemet?
Forognak a busz kerekei, de mintha nem is haladnánk... csak az Út siet alattunk. Csend van, végtelen csend, sehol egy megálló. Megérkeztünk, pedig még el sem indultunk. Megállnak az álomképek figyelmem előtt, aztán... aztán fénysebesen elröppennek...
Egyedül maradtam, már mindenki leszállt.
Még a vezető is, nincs több dudálás. Mikor kell leszállnom és hol? Én vagyok a világban vagy amaz bennem? Ki áll meg kinél?
Nincs több megálló, nincs többé jelzés, mozdulatlan mozdulatok intenek: szállj le!
Eltűnt a busz... jól van.
Világ sem volt soha.
Itthon vagyok, megérkeztem.
Zuiro
2013-11-20.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2013-11-25 07:02:52
Igen, az emberiség jövőjét illetően - történelmi mértékkel - én is bizakodó vagyok (erről szól többek között A világ jobbul c. versem, az interneten megtalálható). A világ rossz maradt, de jobb lett (erkölcsileg is).A történelmi mértékkel való javulás, persze, nem nagyon vigasztalja azokat (így engem sem), akik a javulást már saját időperiódusukban érzékelni szeretnék. A fenntartott felszínesség (sokszor igen primitív felszínesség!) mögött nem szép, de nyilvánvaló érdekek (csoportérdekek) vannak, tehát a felvilágosítás (bár szerepe fontos) nyilván nem tud megküzdeni ezzel önmagában, belátható időn belül biztosan nem.
2013-11-24 20:24:01
Valóban, Miklós. Köszönöm észrevételeidet. Elolvastam az Amit tudunk c. versedet, és mélységesen egyetértek vele.A nem tudás eltakarására találta ki az emberiség - többek között - a véleményt, ami elmondhatatlanul sok szenvedést okozott eddig és okoz mind a mai napig. Nem tetszik és tényleg nem tölt el örömmel, bár azt kell mondjam, hogy számomra az anyag nem különül el a szellemtől, a lélektől, egy(séges)nek látom.
Oly sok mindent kellene bevallanunk magunknak és végre figyelemmel fordulni a valóban lényeges dolgok felé pl. Halál, jelen pillanat, belső értékeink, idegen civilizációk stb. El kellene hagyni a primitív felszínt és végre szembenézni a valósággal. Ezt jó néhányan már megtették és teszik is folyamatosan, de még mindig nem elegen. Amúgy bizakodó vagyok az emberiség jövőjét illetően..:)
2013-11-23 19:37:38
Nagyon fontos figyelmeztetés bontakozik ki ezekből a sorokból: a lét fogalmának, értelmének bizonytalansága, valójában a lét megérthetetlensége (és nem tudjuk: megérthető lesz-e valamikor). Bizony, mint verseimben én is többször rámutattam (többek között AMIT TUDUNK... c. versemben, az interneten megtalálható): a létről valójában nem tudjuk, hogy micsoda. Lehet, hogy csak az Anyag mozgása,felépülése, bomlása,az Anyag pedig örök valóság a világ végtelenjében. Ám utóbbi - bár ez látszik még a legelfogadhatóbbnak - nem igen tetszik a költőnek. Nekem sem.Van azonban a kérdéskörnek egy rendkívül fontos vetülete: HA (!) bevallanák az emberek (az emberiség) mindazt, amit nem tudnak, erre a NEM TUDÁSRA egy jobb, becsületesebb világot lehetne felépíteni. Ám a nem tudást az emberiség (legtöbbször) hamis elképzelésekkel (sőt, primitív elképzelésekkel!) töltötte ki, ami rengeteg szenvedést, kárt okozott (és okoz) az emberiség történetében. Utóbbinak megtalálhatóak a nagyonis racionális (és egyúttal becstelen) okai, de ez a történelmet szemlélő becsületes gondolkodót aligha tölti el örömmel.