Fáklya

A lassan keringő
keringés kering bennem,
karjaim végtelenbe nyúlnak,
lehunyt szemmel forgok,
még hallak, látlak...
egyedül tartom kezeimben
a Mindenséget.

Hullámokban áramlik
belőlem a Létezés,
ki tudja vannak-e
határai a lehetetlennek?

Talán a Semmi dobban
szívem rejtélyes
odvaiban, lám,
Életté vált a Halál,
bátorság szökken
elfeledett szerelmeimbe.

Minden szikra végtelen,
ponttá zsugorodnak
a tűzvészek, ne hagyd
eltemetni halhatatlan
Lényedet, szeretlek!

Égi gyógyítók
esővé erednek,
átmossák fájdalmad
szirtjeit, hírét viszik
Boldogságod magzatának,
így oson Isten nevetve
láthatatlan világodba.

A kör lassan bezárul
Isten újra megnyílik,
sosem lehet vége
kincseid ragyogásának...