Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Tar_
Alkotások száma: 2
Regisztrált: 2005-07-04
Belépett:
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (1)
-Versek (1)
Feltöltve: 2005-07-04 16:44:27
Megtekintve: 2002
a magányos cédrus
a magányos cédrus, a dolgok meghalnak, zöld gyep szindróma...

mert ha én vagyok a kis cédrus
egy helyen, földbe kötve innen egy tapottat nem léphetek hideg az idő, fúj a szél és fel-fel libbenti gyenge ágaimat majd szürkén rezegnek meg a rajta levő száradt levelek, nem sokára vége, elmennek, meghalnak és testüket tovább viszi a szél...
viszlát, mondom halk hangon,
ennyi, egyedül maradok már végleg, ha beköszönt a tél, nem fed be gyep, hanem fázni fogok, bár még csak ősz van...
[töprendezett a fa]
a levelek tovább vándorolnak, és én egyedül maradok, csak a szél ami nem megy innen, igy tovább integetek az ágaimmal, távolról mégugy is tünhet hogy mosolygok,
"nézd ott egy barát" gondolhatják, gondolom, bár mögöttem színek arzenálja, mindent lerajzoltak, az eget, a felhőket, a napot az egész képet, bár nem lehetnek enyémek mert földbegyökerezet lábam olyan mélyen, ahonna már nem tudom a vissza utat, de legalább a szél nem visz megtáncoltatni... csak azok az ágak... és akik mögöttem vannak, tudom nem lehetnek enyémek, de ha látom őket kevés remény gyul fel létemben, és ennek örülök hogy itt vannak de tudom a legmélyen hogy egyedül maradok mindig is,
becsukom a szemem, álmodom, hümmm, ha eljönne az időszak az a lehetetlen kor, ahol engem és minden mást sötét gyep fedne be azóta már lenne társaságom egy villanyoszlop akit az idők során sodort erre a századok következő generációja, most 1000 éves gyep fedné őt is és csak hallgatnánk, az idő mindent befed, nyugalom és beletörődés már nem kell innen semmisem, jól érzem magam, titkon érzem jelenlétét hisz itt él a kertben mint én...
ha jönne erre egy kisfiú, aki még csak épphogy látta egy történetnek szakaszát, a létét lent tölteni, az mivel ő is elszakadt, eljönne és pont ezt képzelte el,
igy belépne a közös légkörbe és lebontaná a füvet rólam, majd bekukucskálna:
- hahó itt mikor jártak? - hangzik a kérdés kisfiúsan, válaszolatlanul némaság, látja milyen régen lehetett...
elkezdett sirni, olyan gyönyörű, és fájdalmas hogy nincs, mert régen volt, de elmult csak a darabkák vannak itt, az emlékek maradványai, egykor itt élet volt, a fa már letért...
- de mit jelent hogy letért?? - kérdezte övültve magában, csukott szájjal, mozdulatlan
talán meghalt? gondolta - jó lenne visszamenni és létre kelteni mindent, de nem lehet, nem mehetek, ezek olyan felnőtt dolgok, nem lehet és kész... leülök kicsit, gondolkozom, az idő, és az emberek, nézd mi lett belőle észre sem vették ahogy szépen lassan semmivé váltak, mennyit élhetett... mosolyogva gyógyult bele, igen, magában mosolygott még valamin vagy csak örült hogy itt lehetett vele valaki, ennek igy kellet lennie ő is igy akarta,
csak a kisfiú sir amiatt hogy nem lehetett része benne ezért is van most itt, nem tudott volna oda menni ahová a társlényei, más volt,
és most emiatt bánkódik, érdekesek az emberek, miért fáj neki ha sosem láthatta,...
miért halnak meg, tette fel a kérdést...

és eljött megint az ősz, a balról érkező szellő egyetlen korhadt falevelet fujt arra, és az ölében pihent meg akkor, ő is része lehetett,
azóta visszajár...
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!