Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Balázsg
Alkotások száma: 12
Regisztrált: 2008-05-17
Belépett: 2009-01-12
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (10)
-Versek (2)
Feltöltve: 2008-11-04 16:04:30
Megtekintve: 2110
A tanítónő

A második osztályosoknak olvasási óra volt. Nehezen, döcögve ment az olvasás még a kiváló képességű Józsinak is.

Hosszú volt ez a nyár, szeptember elejére mindig kiestek a tanulók a tudás rejtelmeiből. Gyakran kilesegettek a tanterem ablakán, ha egy-egy madárfütty behallatszott a komor falak közé. Pedig fegyelmezett gyerekek voltak.

Összesen nyolc sor pad állt tanteremben. Minden padsor egy-egy osztály. Az első padsorban öten ültek, a következőkben csak négyen-négyen. Az első osztályt minden őszön több gyerek kezdte, aztán valahogy nyolcadikig lemorzsolódott egy-két gyerek.

A terem világos volt, ha sütött a nap, a három óriási ablakon szabadon áradt be a napfény. De ez a mai délelőtt esős, szokatlanul hideg, nyirkos volt Összesen harminckét gyerek kezdte az idei tanévet.

A tanítónő fiatal, fekete hajú törékeny termetű, úgy harminc év körüli lehetett. Most egyedül tanította mind a nyolc osztályt. Tavaly ősszel a férjével együtt kezdték az évet, de a férje tavasszal beteg lett, így kénytelen volt átvenni a felsősök tanítását is. A másodikosok padsorába ott ült egy sápadt, vékony kislány, az ő kislánya. Ugyanolyan egyszerű ruhában, mint a többi kis társa, nem mondta volna meg senki, hogy Ő a tanítóék gyermeke.

Az iskola a régi időkben földesúri kastély volt, aztán a háború után alakították át a hatalmas szobákat tanteremmé és két tanítói lakás is helyet kapott benne. Úgy volt, hogy ennyi osztályt legalább négy tanerő fog oktatni, de aztán rajtuk kívül senki nem volt hajlandó ide, a világvégére eljönni tanyasi tanítónak. A hatalmas házba így csak ők költöztek be.

A rengeteg szobából egyet párthelyiségnek kellett berendezniük, amit a megyei pártbizottság rendelt el. A falon Lenin és Sztálin képpel, alatta vörös posztóval leterített asztallal. Az egyik sarokban nemzeti színű és vörös lobogó, középen a Rákosi címerrel. Itt tartották esténként a szemináriumot.

„Át kell formálni a tanyasiakat, meg kell tanulniuk, hogy most már itt minden őértük van, a dölyfös földes úr nem jön vissza többé!” - adta ki a parancsot a falu párttitkára. Az előadásokra esténként a faluból jöttek népnevelők és petróleumlámpa mellett oktatták az embereket arra, hogy milyen ébernek kell lenniük. Mert az imperialisták nem alszanak, sőt még ma is,- sok évvel a felszabadulás után - vissza akarják állítani a régi rendszert, úgy, hogy jó lesz vigyázni, figyelni kell egymást is. Ha bármilyen ellenséges szándékról hallanak azt azonnal jelenteni kötelesek a falusi pártirodán.

Mint a legtöbb kis közösségben, itt is voltak ellentétek az emberek között. Vagy azért, mert tilosban legeltette az egyik szomszéd a tehenét és az véletlenül vagy szándékosan jókat lakmározott a másik kertjéből vagy azért, mert túl szép volt a szomszédasszony és bizony a János bácsi egy kicsit nagyobbat pödrött a bajszán, ha a házuk elé ért. Újabban az emberek rákaptak a feljelentősdire. Könnyű volt az egyszerű embereket egymásnak uszítani. Ha az egyik ember ártani akart a másiknak, azonnal a pártirodára szaladt panaszával. Ott aztán kifaggatták töviről, hegyire, hogy miért is jött, mi is a panasza? Addig-addig, hogy már régen nem a kemény húsú, formás farú Erzsikéről vagy Marikáról szólt a történet, és még kevésbé a kárba széledt disznókról. Észre sem vették és ellenségekké váltak a nemrég még nagy szeretetben élő komák és komaasszonyok. Lassan már rettegett mindenki, mindenkitől. Olyanok lettek, mint az árulkodós kisgyerekek. Barátságok, szerelmek mentek tönkre ezen a kis tanyán is, ahol annak előtte el nem árulták volna egymást, ahol mindenki mindenkinek rokona, de legalábbis jó barátja volt.

Ha nehezebben ment az olvasás, akkor a tanítónő az egész osztályt hangosan, közösen olvastatta. Most is felhangzott szépen, kántálva a Gergő juhász kanala c. mese, ami így együtt olyan szépen, ritmusosan csendült, mintha verset mondtak volna. A tanítónő a padok között sétálva kísérte figyelemmel az olvasást. Egyszerre néma csend lett, a gyerekek hirtelen elhallgattak, minden kis tekintet a kitáruló ajtóra szegeződött.

Három bőrkabátos férfi állt az ajtóban, nyomukban két egyenruhás géppisztolyos rendőrrel. Az osztály azonnal felállt, így köszöntve az érkezőket.

- Jó napot elvtársnő! - hangzott egy érces, erélyes férfihang. A párttitkár volt és máris rendelkezni kezdett.

- Üljetek le, szólt oda a gyerekeknek.

- Arra kérem az elvtársnőt, hogy adjon valami csendes foglalkozást a tanulóinak. Maga pedig jöjjön velünk a párthelyiségbe. Hozzon magával mindjárt papírt és tollat, jegyzőkönyvezni fog!

- De kérem, rebegte a tanítónő, itt tanítás folyik és, és…

De a bőrkabátos mintha nem is hallotta volna.

- Te meg, - bökött egy siheder nagyfiú felé, - kísérd csak el a rendőr elvtársakat Tóthékhoz, aztán visszafele jövet meg Ráczékat mutasd meg, hogy hol laknak…

A tanítónő falfehérré változott. Belehasított a félelem. Hiszen ezek ketten ellenségek. Régen pletykálják már az asszonyok a tanyán, hogy a szép Rácznét többször látták a kis erdő felé sietni délutánonként, ahol meg tudvalevő, hogy Tóth Jóska az erdőkerülő. Ez már elegendő volt ahhoz, hogy kitörjön a két család között a békétlenség.

A gyerekek néma csendben, megszeppenve ültek.

- Olvassatok tovább! - mondta kissé remegő hangon a tanítónő, - mindjárt visszajövök. Gyere Pistikém, állj ki ide az osztály elé és ügyelj a rendre!

Felesleges volt az intelem. Az osztály némán, rémülten meredt a becsukódó ajtóra és csak annyit fogtak fel, hogy szeretett tanító nénijüket elvitték a rendőrök…

Ekkor Magdika, a tanítónő kislánya felugrott, hogy az anyja után fusson, de az ügyeletes Pista megakadályozta.

- Senki nem mehet sehová, lökte vissza a kislányt a padba. Megmondta az az ember! Felírom a neved a táblára, tette még hozzá erélyesen. Magdika visszaült a padba, de csak a szélére. Eltökélte, hogy bármi is lesz, valahogy kiszökök az osztályból. Utána kell mennie az anyjának mindenképpen. Senki nem mert mozdulni, csak egymás közt sutyorogtak.. Nem értették, mi történik. Aztán a bezárt ajtó mögül hangos szóváltás hallatszott, ajtócsapkodás, majd megint néma csönd.

Időközben az elküldött nagyfiú visszaérkezett és szótlanul beült a padjába. Minden gyermek felé fordult, de ő leszegte a fejét.

- Mi van kint, kérdezte az egyik bátrabb fiú, de semmi válasz nem érkezett.

- Itt van Tóth? Sürgette tovább.

- Itt hát, szólt kelletlenül amaz, meg Rácz is. Behozták őket kihallgatásra, hiszen azért mentünk, szólt a nagyfiú kicsit fennhéjázóan.

- Mi lesz most velük?

- Mi lenne, hát mit tudom én!

A gyerekek próbáltak kifelé hallgatózni, de csendes volt minden.

A tantermet és a párthelyiséget hosszú folyosó választotta el, amit dupla ajtóval lehetett zárni. Így telt el két egész óra. Magdi még mindig reszketve ült a padban, többször megpróbált kimenni, majd könyörögni kezdett, de az őr minden próbálkozását elutasította.

- Ki kell mennem a WC-re, próbálkozott megint, ami igaz is volt.

- Nem mehetsz és senki sem mehet, jött a kemény válasz. Ülj le azonnal, mordult rá kislányra.

- Ne félj már, nem eszik meg anyádat! Majd jön mindjárt, szólt a nagyfiú, de a hangja nagyon bizonytalanul csengett.

- Jaj, engedj már, neked adom a pillangós labdámat, tudod még új, kérlelte a kislány.

- Oszt minek az nekem? Vesz nekem anyám, ha megkapja a pízt a gazdaságbúl.

- De engedj ki, csak egy kicsit, visszajövök, görbült most már le a szája.

- A fiú egy darabig hagyta könyörögni, aztán megszánta.

- Na, eriggy hát, de csak a budiba, mert utánad megyek!

A kislány hálásan nézett a fiúra és azonnal megfogadta, hogy mégis neki adja azt a pillangós labdát.

A folyóson félhomály volt. Lassan, óvatosan közeledett a párthelyiség ajtaja felé. A szíve hangosan vert. A kilincsre tette a kezét és résnyire kinyílt az ajtó. Odabent égett a petróleumlámpa, a cigaretta füsttől alig látott szét a szobában.

Az anyja az asztalnál ült és valamit írt, körülötte a három bőrkabátos ember. Tóth a fal mellett állt, az arca vörös volt, vele szemben Rácz a szomszédja.

- Na, hogy is volt csak Tóth komám, mit mondtál te a múlt szombaton Rácz elvtársnak, kiáltott rá az egyik bőrkabátos.

- Én kérem semmit, hisz nem is láttam már hetek óta. Hisz Pesten dógozik a gyárban, csak ritkán jár haza.

- Ne hazudj! - ordította el magát a bőrkabátos. No, fiúk juttassátok csak eszébe, hogy mit is mondott!

- Ugye szép kisfiam azt mondtad, hogy jobb volt a régi rendszer, meg hogy visszajönnek majd az urak, visszajön Miklóssy nagyságos úr, az a vén népnyúzó! Hiába várod, te bitang!

- Én, mármint én várnám vissza, hiszen egész családom napszámos és cseléd volt nála, tiltakozott rémülten Tóth Jóska.

- Kuss legyen, förmedt rá a párttitkár. Na, adjatok még neki, úgy látszik, baj van az emlékezetével.

Az egyik rendőr ekkor meglökte és szájba vágta a fiút. Az nekivágódott a falnak, szájából véres nyál csordult és elzuhant a fal mellett. Ekkor a másik rendőr megvadult. Ütött és rúgott, a fiú gyomrát, a fejét, hátát, mindaddig, míg a földön fekvő embert mozdulni látta.

A kislány ekkor már sikoltozott és rémülten csapta ki az ajtót.

- Anyukám, jaj, anyukám!

- Kié ez a kölyök, vigyétek innen! - Ordított a bőrkabátos.

- Jaj, a kislányom! - ugrott fel az asszony és olyat lökött az őt akadályozó pártitkáron, hogy az kis híján elesett. Oda rohant a gyerekhez, aki reszketve állt és egyfolytában sikított, a lábán a félelemtől végig folyt az eddig hősiesen visszatartott vizelete.

Anyja az ölébe kapta és az osztályterem felé szaladva, sírva kiabálta:

- Aljas pribékek, mocskos gazemberek, mit tettetek a gyermekemmel?

Mindenki megkövülten állt, ekkorra már az egész osztály a folyosón volt és táskájukat hátrahagyva menekültek ki az iskola épületéből. A tanítónő zokogva, miden izében reszketve szorította magához a gyermekét, és mintegy anyatigris húzódott be vele az egyik sarokba. Takarodjanak!

Senki nem mert hozzá közeledni!



Tóth Jóskát hónapokig szó szerint lepedőbe forgatták, alig élte túl a rettenetes verést.



Két hét sem telt bele és a tanítónőt kirúgták az állásából, mint osztályidegent, posztjára alkalmatlan személyt.



Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2008-11-08 18:37:23
Ez az írás újabb csúcspont balazsg novellái között.
Már valóban feladja azt a kérdést, hogy tud-e ennél is jobbat, és emberibbet alkotni?

Ha igen,- és szerintem sokkal több van még a tehetségében, - akkor tud, és minden hátrányos körülménye ellenére sok örömet szerez még az olvasóinak, és - önmagának.
2008-11-05 08:41:31
Úgy írsz, hogy képtelenség abbahagyni az olvasást.
2008-11-05 08:18:02
Megrendítő történet. Tudod 1952-ben kezdtem a középiskolát. Városi gyerek voltam és az emlékeim szerint - nálunk - nem ilyen volt a hangulat. Igaz, hogy mindenki félt. De olyan nagy volt az (illegális) összetartás, hogy az némi biztonságot is adott. Magam is ennek köszönhetem, hogy - igaz egy hónap késéssel - de felvettek a gimnáziumba. Mert hiába jeles bizonyítvány, apám "politikailag megbízhatatlan" volt, emiatt tiltottak ki a város összes középiskolájából. De sokat hallottam az ilyen és hasonló eseményekről. Tudom, hogy tele volt vele az ország. Mert az emberi irigységet, gyűlöletet, nem nehéz felszítani, és egymásra úszítani a népet. Ez nálunk azóta is szörnyűséges átok. Így tudja önmagát kiírtani leggyorsabban egy nemzet.