Lehetséges, hogy elvesztettem magamból a hangot,
Mely eddig vezette kezem ha életemről vallott.
Adta a tudtomra a megfelelő szavakat,
Melyeket mások talán ki sem mondanak.

Egy zátonyra futott és kettétört hajó,
Mely valaha délcegen hasított bele a habokba.
Most kettérepedve várja bizonytalan végzetét,
Hogy talán a sötét tenger majd magához húzza.

Öleli úgy, mint egy szerető, karolja, mint aki kedves,
Halkan suttogja el életét, amelyet most elvesz.
S amíg az utolsó fadarab is az ölelésébe vesz,
A büszke kapitány már nem bánja, amit utoljára tesz.

Elátkozza a napot amikor, a hajóra fellépett,
Dühe szemében oly heves, mint a tűz, mely elevenen éget.
De még mielőtt a feje felett egy hullám összecsapna,
Elátkozza magát is, hogy mindezt megtörténni hagyta.

És ahogy a morajló tenger lassan nyugodni tér,
Lelkébe zárja a kapitányt, és az ő sírig tartó büszkeségét.
Az éj leszálltával a Hold is ráköszön a csillagokra,
Szikrázón tükrözve a vízfelszínt, mely titkát már magában hordozza.

Az elkiabállt hang, lassan elhasal az éjen belül,
Üres lesz minden, mint az árnyék mely nyárestéken a házfalakra vetül.
Néha még hallani a kapitányt midőn szórja átkait,
Büszke mivoltát siratja, és vele az összetört álmait.

De a tenger egyszer kiveti a dühös lázadót...
Akkor majd Én is visszakapom a hangot, mely eddig kapitányként nekem parancsolt!!!