Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Enige
Alkotások száma: 13
Regisztrált: 2008-02-21
Belépett: 2009-01-05
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (8)
-Egyéb prózai alkotások (1)
-Mese (1)
-Elbeszélések (1)
-Versek (2)
Feltöltve: 2008-02-26 18:44:25
Megtekintve: 2586
Larekisz di fil mia – A csodák bennünk élnek

Egy szép júniusi délután Evelinnel sétálgattunk. Iszonyú hőség volt aznap és úgy határoztunk, hogy elsétálunk a közeli erdőbe, hogy némi árnyékhoz juthassunk. Amikor beértünk a fák hűs bűvkörébe máris kellemes érzés járta át minden porcikámat. Egy picit izgatott voltam, mert sok mindent hallani erről az erdőről. Sejtelmes dologról suttognak a helyi emberek.. furcsa és különös lényekről, akik az erdőben élnek. De valami mégis vonzott. Ez a megnyugtató sejtelmesség, és a puszta gondolata annak, hogy nem kell félnem, hisz nem félek semmitől, és manók, tündérek koboldok biztosan nem léteznek.
Épp egy ösvényre fordultunk rá, amikor Evelin hirtelen megszólalt.
- De jó itt. Olyan megnyugtató, nem? Június 23-a van és egyszerűen úgy érzem, most bármit megtehetnék!
- Igazad van – mosolyodtam el - egyszerűen fellélegezhetünk!
Ekkor mintha telepatikusan jeleztük volna egymásnak, mindketten megálltunk. Becsuktam a szemem és mélyet szippantottam a tiszta nyári levegőbe. A fenyők, tobozok és virágok illata kavarogva járta át a testem és mindent kitisztított az agyamból. Még egy nagyot lélegeztem, majd kinyitottam a szemem. Majdnem hátrazuhantam a döbbenettől.
- Úristen! Van ott valami! – ziháltam tágra nyitott szemekkel – Tényleg! Láttam, valami ott mozgott!
- Micsoda? Ne beszélj butaságokat! – mondta Evelin hitetlenkedve.
Nem válaszoltam rá semmit csak tűnődve továbbindultam. Lassan körbejártam a fát, ahol a különös jelenséget láttam, de nem volt ott semmi.
- Mit láttál? – kérdezte mégis Eve.
- Nem tudom. Olyan egyméteres magasságban.. valami rózsaszínűt. tényleg nem tudom, de mintha repült volna. Olyan volt, mint egy nagy pillangó vagy mi.
- Akkor lehet, hogy az volt. – zárta le a vitát a barátnőm.
Ismét útnak indultunk. A beszélgetésünk során sok minden szóba került, és valahogyan felhoztam egy lányt. Akire akkoriban iszonyúan féltékeny voltam, de persze ezt nem mertem senkinek beismerni. Épp azon morgolódtam, hogy mit csinálok rosszul, amikor ismét megjelent az a valami. Csak most sárga volt. És tovább tartott. Én, mint egy vadászkutya, úgy szegeztem előre a tekintetem. Néhány percig levegőt sem vettem, majd futni kezdtem a dombra ahol láttam. Ismét semmi.
- Kezdek megőrülni. – mondtam és fintorra húztam a szám
Idővel beesteledett és leültünk egy fa tövébe tovább beszélgetni. Mivel nem volt kedvünk hazamenni még, és az ösvénynél csak egy elágazást kellett figyelni gondoltuk, még egy kis időt megengedhetünk magunknak. Mikor ismét elmélyültünk a beszélgetésre halk suttogásra lettem figyelmes. Csendre intettem Evelint és lassan felálltam. A hang irányába fordítottam a fejem. A suttogás egyre erősödött. Olyan volt, mintha halk csilingelést hallottam volna beszéddel elegyítve, de nem emberi nyelven szóltak. A hang idővel elhalt, de én egyre nyugtalanabb lettem. Érdekes módon ez inkább kíváncsisággal elegyített érdeklődés volt, mint feszültség. És abban a pillanatban megláttam még valamit. Most zölden jelent meg, úgy másfél méter magasságban. Elkezdtem szaladni a fény irányába. Már majdnem elértem, amikor hirtelen eltűnt. Egy kis tó partján találtam magam, ahol csak egy fűzfa árválkodott. Ahogyan a szél gyengén fújta az ágait, dallamosan zengtek a levelei. Valami azt súgta, hogy ott megkapom a válaszomat. Elindultam a fa felé.
- Jesszusom, mit csinálsz? – hörögte kifulladva Eve. – Mi lesz, ha eltévedünk?
- Nem fogunk – válaszoltam megbabonázva miközben a fűz felé közeledtem. Már csak néhány lépés. Félrehajtottam az ágait és átléptem egy másik világba.
Ami ott fogadott arra egy cseppet sem számítottam. Fény árasztotta el az arcomat, egy pillanatra mintha megvakultam volna. Aztán kitisztult a kép. A fa törzse körül gyémántfényű kövek sorakoztak szabályosan lerakva. Néhány méterrel felette szentjánosbogarak köröztek. Ezek adták a fényt. Halk muzsika szólt a fa törzséből. De a legérdekesebb mégsem ez volt. Ahogy megkerültem a fát leesett az állam. apró emberkék táncoltak a zene ütemére. Alig lehettek magasabbak 10-15 cm-nél mégis annyira szépek voltak, hogy kénytelen voltam megkapaszkodni, nehogy elájuljak a látottaktól. Körülbelül 10-en voltak, egyesek hosszú lila estélyit, mások zöld, kék és fehér színekben pompáztak. A szárnyuk hosszú volt és a papírnál is vékonyabb anyagból lehetett, az tündöklő, csillogó és világoskék, vagy átlátszó volt. Néhányuk fején diadém is ékeskedett. A fiúk, mert voltak közöttük azok is, hosszú ujjú kabátot és nadrágot viseltek, a partnerükhöz passzoló színben. Az arcukat mintha angyalok faragták volna. a testükből halvány fény áradt és én úgy éreztem, mintha a szívem is táncra perdült volna. A kis lények annyira letaglóztak, hogy levegőt sem tudtam venni. Csak néztem őket, ahogyan táncolnak, és csilingelő hangjukon nevetnek. Én magam pedig csak álltam ott és megbabonázva néztem a jelenetet.
Hirtelen egy kéz nyúlt a vállamra és kirántott a fa bűvköréből.
- Mit csinálsz? Megőrültél? Mi van, ha tele van kullancsokkal? – szegezte nekem a kérdéseket a barátnőm.
- Nem! Vissza kell mennem! Engedj! – őrülten kapálóztam és tiltakoztam, de ő erősebb volt nálam – ENGEDJ EL! LÁTNOM KELL… VISSZA KELL.. NEM! HAGYJ! - eszeveszetten rugdalóztam és Eve jobbnak látta, ha nem áll ellent. Abban a pillanatban bármire képes lettem volna.
Így hát elengedett és visszaugrottam a fa alá. De nem volt ott semmi. Őrülten zilálva rohantam körbe a fát, egyszer aztán még egyszer. És ki tudja még hányszor mire teljesen beleszédültem és levágódtam a fa gyökeréhez.
- Mi történt? Mi a baj? Beszélj már! – aggódóan nézett rám Eve.
- Itt voltak.. Itt láttam! Tényleg! Esküszöm! – hisztérikus zokogásban törtem ki – ITT VOLTAK! Meg ott is, így táncoltak látod? - azzal felpattantam és keringőzni kezdtem egymagamban! - ÍGY! Meg így! – bizonygattam, miközben potyogtak a szememből a könnyek.
Evelin felállt és átölelt.
- Ne aggódj, semmi baj… elhiszem.
Hogy valóban elhitte-e azt sosem tudtam meg. Nem is kérdeztem tőle. De akkor jól esett, hogy ezt mondta.
- Most menjünk haza, jó? – kérdezte teljes nyugalommal.
- Rendben, induljunk. – mondtam, bár fogalmam sem volt, hogy hol vagyunk.
És ekkor ismét felrémlett valami a távolban. Egy kék fénypont volt. És én már tudtam mi az. Egy körülbelül 12 cm-es világoskék ruhába öltözött csillogó szárnyas tündér volt. Evelin nem látta, vagy csak úgy tett. Mindenesetre belé karoltam és a kis kék fény irányába vonszoltam. Hamar kiértünk az erdőből, de a jelenés azon nyomban szertefoszlott. Én csak egy mosollyal nyugtáztam a történteket és halkan elmormoltam egy köszönöm-öt. Erre csak egy csendes csilingelő választ kaptam.
- Larekisz di fil mia. - és a hang elhalt a sötétben.
Sokáig gondolkodtam mit jelenthet ez, aztán végül rájöttem. Nem kell értenem. Csak éreznem, hogy mit jelenthet. Ezért mindig, amikor rossz a kedvem felidézem magamban ezt a rövidke mondatot és ez megnyugtat. Larekisz di fil mia. A csodák bennünk élnek.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2008-02-29 21:35:21
na jó.. írd le :D kíváncsi vok a véleményedre :D
2008-02-26 19:28:05
Köszönöm ^^
2008-02-26 19:06:38
Nagyon helyes, kedves kis mese! Grat!