Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: P. Szabó Mária
Alkotások száma: 18
Regisztrált: 2007-10-26
Belépett: 2010-03-21
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (7)
-Egyéb prózai alkotások (11)
Feltöltve: 2008-05-27 21:20:09
Megtekintve: 2300
Fülledt erotika
Csendes, szeptemberi nap. A park ezernyi színben pompázott. Még itt voltak a nyár színei, de közeledtek az őszi árnyalatok is. A hatalmas terület gondozott felülete, a csend, amelyet szinte vágni lehetett, tökéletes helyszínt jelentett annak, aki magában szerette volna élvezni a bágyadt napsugarakat. Az idős asszony a padon ült mozdulatlanul, mint egy festmény. Az egész látvány valószínűtlen volt. Rövidre vágott ősz haja, fekete keretes szemüvege, és pirosra rúzsozott szája volt. Egy seszínű ballonkabátot húzott össze a mellén fázósan. Így lehetett már ez egy ideje, mert egy órája, amióta a férfi figyelte egy távoli padról, mozdulatlan volt. Micsoda ellentmondás, gondolta, piros rúzs és ezer ránccal átszőtt arc. A férfi sem volt már fiatal, talán ezért is volt meg a képessége a csendes szemlélődéshez ennyi ideig.
Hirtelen hangos kiabálás törte meg a varázslatos nyugalmat.

- Éva néni! – az öregasszony felrezzent a hangra. Lassan felállt, majd elindult a hang irányába.
Szembe vele, a kavicsos sétányon egy fiatal nő igyekezett gyors léptekkel. Amikor megközelítették egymást, a nő mondott valamit, de ez már nem volt hallható a férfi számára. Éva, gondolta, és merengve bámult az öregasszony után. Ismét valami nyugalmat árasztott minden, de a varázslat hirtelen újra megtört. A másik durván rángatni kezdte az öregasszony karját, és szinte vonszolta maga után.
- Ne! Hagyjon békén! – szinte sipítva kiabált az asszony. A férfi, aki Sándor nevet kapta a keresztségben, és éppen ma volt a hetvenedik születésnapja, elkezdett sietni a furcsa pár után.
Amikor utolérte őket udvariasan köszönt.
- Kezét csókolom, hölgyeim! –nyugalmas, halk hangja a másik kettőben különböző érzelmeket keltett. Annyira erős kisugárzással rendelkezett, hogy mindenki érezte a hatását, legyen az férfi, nő, öreg, fiatal.
- Jó napot, Uram! – Éva hirtelen saját közegében érezte magát. Ő még ehhez a stílushoz volt szokva.
- Jó napot! – a fiatal nő hangja durván, idegesen csengett.
- Láttam az előbb, hogy valami gond van. Segíthetek önöknek? – kérdése valóban segítőkészen hangzott. A fiatal nő, valószínűleg valami ápolónőféle lehetett, arra gondolt, mit okvetetlenkedik itt ez a vénember. Éva azonban igyekezett kihúznia magát, és mosolyogva válaszolt.
- Köszönjük az érdeklődését. Nincs semmi gond, csak a kórházból jöttem ki egy kicsit levegőzni. Sajnos elfelejtettem szólni, és aggódtak értem. Most aztán megkapom az ilyenkor kötelező szidást. Mindig leszidnak, én pedig mindig elfelejtek szólni. – mondta huncut mosoly kíséretében.
- Akkor, ha minden rendben van, elköszönök, hölgyeim. Csókolom a kezüket!
- Jó napot! – Végre - gondolta az ápolónőszerűség.
- Viszontlátásra! – De kár, -gondolta az öregasszony.

Sándor két évvel ezelőtt még a kórház igazgató főorvosa volt. A két nő persze ezt nem tudhatta, de az elválás után mindkettőjükben maradt egy megmagyarázhatatlan érzés. Évában kellemes, szinte a hirtelen kitágult látóhatár képzetét keltette, az ápolónőben pedig kifejezetten kellemetlen, megmagyarázhatatlan védekezést indított el.
- A férfi másnap bement a kórházba. A volt kollégái tisztelettel fogadták. Tekintélye végig kísérte élete eddigi útján. Most, hogy már hatalma nem volt, csak a múlt és a kisugárzása táplálta a tekintélyét. Megtudott mindent, amit lehetett az öregasszonyról. Bár ő nem az öregasszonyt látta benne, hanem a nőt, a piros rúzzsal.
- Özvegy Nagy Tíborné, született Garai Éva, hetvenéves, Parkinson kórral küszködő, egyedül élő, gyermektelen. – mondta egy szuszra volt kollégája.
- Melyik szobában van? – kérdezte.
- Elkísérlek, főorvos úr – készségeskedett fiatal kollégája.
- Nem, köszönöm! – megyek, meglátogatom.

A 25-ös szoba négyágyas volt. Két fiatalabb beteg és két idős asszony közössége viszonylag nyugalmas kórházi lét képzetét keltette a látogatóban. Sándor, ahogy belépett a szobába, rögtön észrevette Évát. Még itt is milyen nőies, gondolta. A piros rúzs teszi.
Egyszer a lánya mondta neki:
Apa, én még hetvenéves koromban is rúzsozni fogom a számat.
Akkor nevetett rajta, és íme itt van egy hetvenéves öregasszony piros rúzzsal, még a kórházi ágyon is. A lánya tíz éve halt meg, gyógyíthatatlan beteg volt. Minden megtettek érte, de hiába. Utolsó útjára kisminkelve, piros rúzzsal indult. Akkor, férfi létére nem értette ennek a fontosságát, de azt gondolta, a lánya bizonyára így szeretné. A felesége halovány volt, rúzst soha nem használt. Nem is hiányzott egyikkőjüknek sem. A harsány szín nem illett hozzá. Most értette csak meg a szín jelentőségét, hetven évesen. És felébredt benne a férfi. Most, ahogy az öregasszonyra nézett, érintette meg életében először a fülledt erotika.

- Csókolom a kezét! – mosolyogva közelített az ágyhoz. Éva önkéntelenül elkezdte a haját igazgatni, miközben a köszönését fogadta.
- Jó napot! – kicsit zavartan viszonozta a férfi köszöntését.
- Hallottam, hogy itt van. Gondoltam, meglátogatom – mondta mosolyogva az öregember.
- Köszönöm. Kedves Öntől. Tetszett neki a férfi. Mert ő annak látta.
Ahogy beszélgetni kezdtek, Éva percről-percre változott. Hol kacéran nevetgélt, hol csak figyelmesen hallgatta a másikat, igazi nő lett belőle újra. Ettől kezdve Sándor minden délelőtt meglátogatta. Időnkét lementek a parkba sétálni, néha csak leültek egy padra. Egy figyelmes külső szemlélő láthatta, hogyan nyílik mind két ember, mint a rózsa. Lassan-lassan szerelem lengte át kettőjük közösségét. Egyszer azután, lent a parkban, Sándor magához húzta az asszonyt. Úgy csókolta meg, mintha életének első csókja lenne. Érezte a másik elgyengülését. Hihetetlen, gondolta. Teste újra működni kezdett a nő illatának, csókjának hatására.
- Holnap elviszlek valahová. Akarod? – félve várta az asszony válaszát
- Igen, az, jó lenne - mindketten tudták pontosan mit gondol a másik.

Így az után Éva délután megkérte az ápolónőt, hogy vegyen neki egy új parfümöt és szép csipkés fehérneműt. Készült a randevúra. Készült Sándor is. Másnap reggel friss, ropogós ágyneműt húzott. Behűtött egy üvegpezsgőt, a vázába egy szál vörös rózsát tett. Mindkettőjük fejében motoszkált a kérdés, szabad – e, illik-e. Azt azonban tudták, semmilyen válasz nem akadályozhatja meg őket a tovább lépésben. Másnap egy kicsit zavartan indultak el a férfi lakására. A szoba a késő őszi idő ellenére ragyogott a nap sugaraitól. Mintha a természet is segíteni akart volna. Ahogy ölelték, csókolták egymást, a hetven év elszállt. Nem fonnyadt test, hanem gyönyörű csipkés fehérnemű, erőteljes, célratörő érintések simogatások. És az évek megfutamodtak. Amikor a férfi Éva fülébe súgta, hogy jó veled dugni, azt hitte, hogy a plafon is leszakad. De nem történ semmi, csak annyi, hogy az asszony is viszonozta a szavait, szintén nevén nevezve a dolgokat. És amikor életében először érezte, milyen az, ha csókolják, simogatják testének legintimebb részét, majdnem húsz éves lett újra. És akkor, amikor ő is szürcsölni kezdte a nő nedvét, és nem tudott betelni vele, valami megfoghatatlan gyönyörűség járta át szívét, lelkét, egész testét. Sokáig szerették egymást. És amikor csak szótlanul feküdtek egymás mellett, szeretett volna gondolkodni, de nem tudott. Este volt, amikor Éva visszaért a kórházba. A szobatársak nem tudták mi történt vele, úgy ragyogott, hogy felmerült bennük az a gondolat is, hogy talán bekattant. Még nem tudták, nehéz éjszakájuk lesz.

Másnap délelőtt, amikor Sándor megérkezett, Éva ágya frissen húzva, üresen állt. Ha valaki, ő tudta mit jelent ez. Volt kollégái elmondták, hogy az asszony tíz órakörül lett rosszul, nem tudták megmenteni. A temetésről Éva családja gondoskodott. Sándor keresett egy kozmetikust, aki vállalta, hogy kisminkeli a halottat. A férfi csak ahhoz ragaszkodott, hogy a piros rúzst ő vegye meg. Most értette meg a lányát is. Miért ragaszkodott a piros rúzshoz utolsó útjára. Ahogy szorongatta a kezét: Ugye apa, megteszed? Persze, hogy megtette, jóllehet fogalma sem volt mi a kérés értelme.

A temetésen Sándor a hátsó sorban állt. Nem ismert itt senkit, és őt sem ismerte senki. Lassan elindultak a könnyei, siratott ő is, de nem a halottat, hanem, csak magát. Az eddigi életét, amelyről azt hitte teljes volt, és most, amikor már nem pótolhat be semmit, most tudta meg, hogy mekkorát tévedett. Hogy egész eddigi éltében csak az a pár óra volt teljes, amelyet az asszonnyal töltött.




Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2008-05-30 09:07:58
Kedves G.! Köszönöm! :))
2008-05-29 20:59:11
Kedves Mária! Irásod minden sora csodálatra sarkallt. Míg az ember fiatal, bizony nem érti meg az idős emberek szerelmét.Most már én is tudom, hogy a szerelem nincs korhoz kötve. Bizony van ilyen. Szeretni mindig szép és valóban megfiatalit. Kár, hogy "megölted" Évát, én még hagytam volna nekik egy kis boldogságot.:) Gratulálok. Üdv.: G.
2008-05-29 12:52:40
Drága Fefo! Köszönöm, hogy olvastad, és a véleményedet is:))
2008-05-29 10:50:38
Nagyon olvasmányos, fantáziadús történet. De - véleményem szerint - ez a fülledt erotika csupán a szerző képzeletében születhetett meg.