Hárman vagyunk testvérek. Jani, a bátyám négy évvel idősebb, és a húgom Ági ő kevesebb, mint egy évvel fiatalabb. Pontosan tíz hónap, így nyugodtan mondhatom, hogy ő a türelmetlenségnek - és a várakozás végének a gyümölcse.
Még a kilencvenes évek elején, hogy melyik évben az nem tudom pontosan. Talán öt, vagy hat éves lehettem. Szokásosan kint játszottunk az utcán valamerre a bokrok közt, vagy az árkokban ugrálva. A lényeg, hogy elvolt a gyereknépség. Minden nyáron este kilencig gyerekzsibogástól volt hangos a faluszéli utca, mely már félig szántóföldbe, félig erdőbe végződött. Anyu mindig, amikor már úgy érezte, hogy ideje bejönnünk, csak egyszerűen kilépett a konyhaajtón, megkerülte a teraszon a ház egyik sarkát, így rálátott az utcára. Aztán jó hangosan kiabált, hogy halljuk:
- Jani, Peti, Ági befeléééé! - Egyik este (anyuék ezt sokat emlegetik, és valójában ezért is vetem papírra) a kishúgom már otthon volt. Talán épp téblábolt anyu lába alatt, azzal a szándékkal, hogy segítsen neki a vacsorát tálalni. Ezért inkább anyu a szokásos feladatát rábízta ez egyszer.
- Ági szólj a Janinak meg a Petinek, hogy jöjjenek be, mert vacsora van. – Persze Ági, az új és nagy felelősségű feladat hallatán rohant is ki az utcára. Kérdés nélkül elviharzott, magabiztosan csapta be az ajtót maga után. Pár másodperc után ágaskodott a kilincsért. Félig kinyitotta az ajtót, bedugta a fejét, és ezt kérdezte anyutól komolyan és érdeklődőn:
- Anyu, én is a teraszról ugassak?