A kis Joe épp hazafelé tartott az iskolából a városszéli lakókocsi parkbéli, valaha szebb időket is megért otthonába, hogy aztán gyorsan ledobva kopott kis hátizsákját, menjen is dolgozni a sarki fűszeres boltjába, mert e-nélkül bizony elég sovány lenne a családi kassza. Édesanyja évekkel ezelőtt meghalt, s magára hagyta őt, és mindössze hét éves kishúgát az apjukkal, aki nem épp a családcentrikusságáról híres. Így sajnos Joe-nak hamar meg kellett tanulnia, hogy az élet milyen kemény és könyörtelen tud lenni egyesekkel. Anyjuk halála előtt nagyon szépen éltek. Volt igazi otthonuk is a város belsőbb részében, s mindig mindenük megvolt. Akkor még az apjuk is más volt. Egy igazi, gyermekeiért mindent áldozó apa, de mikor a halál szép csendben eljött anyjukért a kórházba, minden megváltozott. Elkezdett inni, kártyázni, s hajtani a pillanatnyi élvezeteket, mígnem szép lassan ez a szakadt lakókocsi lett minden vagyonuk. Ennek már lassan négy éve, s életük azóta pokol. Minden nap rosszabb az előzőnél. Az apjuk szinte minden percben az alkoholban fürdik, s ilyenkor képtelen uralkodni magán. Előbújik belőle ez állat. Joe-nak így muszáj dolgoznia, és ellátni a másodlagos családfői szerepet, mit a sors osztott rá, pedig neki sem ez lenne a dolga tíz évesen. De ha nem teszi, azzal egyrészt kihívja maga ellen apja mérhetetlen haragját, másrészt lehet nem lesz mit enniük aznap este. Azt pedig nem tudná végignézni, hogy a kishúga nem eszik, így hordja a hátára nehezedő keresztet…

Késő délután volt, mikor Joe végzett a munkával. Hazafelé bement a supermarketbe, és amit csak tudott aznapi béréből, azt megvette. Nem volt ez sok, mindössze egy papírzacskónyi élelem, de ma estére elég lesz, s hogy holnap mi lesz, azért majd ráér holnap fájnia a feje. A lakókocsi felé közeledve halkabbra vette lépteit, s az ajtót is olyan lassan nyitotta ki, hogy egy örökkévalóságnak tűnt. Abban bízott, hogy apja már elaludt a cefregőzben, s ha nem ébred fel érkezésére, akkor talán lesz egy nyugodt estéjük. De hiába reménykedett. Már az ajtóból hallotta hogy odabent ordít a TV. Belépett, majd körülnézett. Apja ott terebélyesedett a szakadt kárpitú fotelban, kezében egy bontott doboz sörrel. Nem volt valami szívderítő látvány a szakadt, izzadtságfoltos atlétájában, és a lyukas zoknijában, borotválatlan képével. Látszott rajta, hogy megint olyan részeg, hogy azt sem tudja, mi folyik körülötte. A lakókocsi leginkább egy szemétdombra hasonlított. Koszos ruhák, sörös dobozok, üvegek mindenhol szerteszéjjel, a konyhának leválasztott részben pedig mosatlan edények mindenhol, s a maradék ételeken csótányok lakomáztak. A ruhákat is Joe szokta hetente egyszer bevinni a mosodába, s ha még marad ideje, akkor a konyhában is ő szokott rendet tenni…

Lerakta a konyhába a vacsorára szántakat, s benézett a szobába, hogy vajon kishúga mit csinálhat. Aludt. A TV ordított, ő meg aludt. Talán már hozzászokott. Apja is be volt kómázva, bár látszott, hogy nem alszik túl mélyen, mert a körötte repkedő legyeket folyamatosan hessegette. Joe nekilátott kis rendet csinálni ebben a káoszban, de mikor a ruhákat szedegette össze, véletlenül rálépett az apja lábár, aki ettől azonnal felébredt.
- Nem tudsz figyelni, hülyegyerek? – ordította el magát
- Bocsánat! – mondta halkan Joe – de még be sem fejezte, már jött is a válasz…
- Ne ugass vissza, mert agyonütlek!
Joe ismerve apját, jobbnak látta, ha nem szól többet, és inkább arrébb megy rendezkedni, de a baj azzal, hogy apja felébredt, már kezdetét vette. Joe éppen a konyhában tett-vett, mikor apja kiordított neki a fotelból
- Hol a picsába voltál ennyi ideig?
- Dolgoztam…
- Akkor pénzt is kaptál… hozzál be egy sört, de gyorsan!
- Nincs itthon sör!
- Mi az hogy nincs? Hát mi a lófaszt vettél a pénzből? Azt mondtam, hozzál egy sört!
- De nincs itthon sör. Kevés az a pénz, amit kapok, vacsorára is alig telik belőle, és én csak kaját vettem.
- Nem érdekel a hülye dumád. Ha nincs itthon sör akkor takarodj ki és vegyél!
- Nincsen már pénzem… csak holnap lesz.
Ez volt az a mondat, amit az apja nem bírt épp ésszel felfogni. Ő, akinek csak hébe-hóba volt valami alkalmi munkája – legalábbis ő annak nevezte a seftelést – nem igazán volt a pénzügyes helyzetek magaslatán. Mérgesen kelt fel foteljából, és indult a konyhába. Joe érezte, hogy ennek az estének megint nem lesz jó vége, de már megszokta. Már régen nem félt ettől a bűzölgő hústoronytól, kit néhány éve még őszinte szívből szeretett. Megtanulta, hogy ha nem vitatkozik sokat, akkor kevesebbel is megússza, s amúgy is. Már itt volt az ideje, hisz már két napja nem kapott verést…
Apja amint kiért a konyhába, kérdezés nélkül lekevert egy hatalmas pofont a kis Joe-nak, de egy akkorát, hogy szegény majdnem lefejelte a hűtőszekrényt.
- Tanuld már meg bazd meg, hogy velem nem vitatkozol. Én vagyok az apád, én basztalak a világra. Ha én azt mondom, hogy kitakarodsz, és hozol nekem egy sört, akkor fogod magad és kitakarodsz. És ha ez nem tetszik, akkor addig foglak verni, amíg megtetszik. És most indulj, amíg jó a kedvem.
De Joe-nak eszébe sem volt elindulni. Pénze elfogyott, és tudta jól, hogy úgysem tudna venni sört, és nem is akart. Arca vörösen izzott a pofon nyomán, de egyetlen jaj szó sem hagyta el ajkát, s egyetlen könnycseppet sem hullajtott. Az elmúlt évek során megkeményedett lelke, s nem félt szembeszállni sem apjával, még ha tudta is; ő húzza a rövidebbet.
- Nem megyek sehova. Nem volt még elég mára? Nem ittál ma még eleget? Enni is kéne valamit nem? Vagy ha több sör kell, akkor többet kéne dolgoznod…
Ezzel aztán végképp magára haragította apját, aki cseppet sem törődve az erőviszonyok különbségével egy újabb hatalmas pofont zavart le Joe-nak, aki ettől a fölre zuhant.
- A kurva anyádat te kis görény! – ordította, miközben kihúzta nadrágjából a szíjat. – mi a faszt képzelsz te magadról? Hát azt hiszed, hogy ugathatsz nekem? Na majd én megtanítalak arra, mi is az a tisztelet! – majd nekiesett a földön fekvő Joe-nak a bőrszíjjal, s közben ordenáré módon üvöltözött.

- Ne bántsd Joet! – kiabálta egy vékony hang a szobaajtóból. Mary volt az, Joe kishúga, aki időközben felébredt a nagy hangoskodásra.
- Kuss legyen! – kiáltotta az apa, miközben még mindig Joe-t ütlegelte.
Mary nagyon megijedt a látottaktól, s kis kezeit tördelve sírva fakadt, és úgy kiabálta tovább:
- Ne bántsd Joe-t, apa… kérlek, ne bántsd!
- Fogd be a pofád, neked ehhez semmi közöd!
Most már Joe szemeiben is könnycseppek csillogtak. Nem azért, mert annyira fájt. A fizikai fájdalmat már megszokta. Az bántotta, hogy megint végig kell, hogy nézze ezt a húga is, aki egyre csak hangosabban sírt. Aztán egyszer csak megindult feléjük…
- Ne Mary!… Menj a szobába! – kiáltotta Joe, de már késő volt.
Mary megragadta apja egyik karját, és cibálni kezdte, miközben zokogva kántálta
- Ne bántsd Joe-t… Hallod? Ne bántsd!
Az apa agya teljesen el volt borulva, s egy hirtelen erős mozdulattal félrelökte a kislányt. Feje nekiütődött az asztal sarkának, majd halkan a földre hullott, s nem mozdult. Ez megtörte a jelenetet. Az apa mintha megijedt volna, megtorpant, és csak nézte a nyitott szemmel heverő mozdulatlan kislányt a konyha padlóján. Joe azonnal odaugrott húgához.
- Mary, jól vagy? – de csak néma csend volt a válasz.
- Mary, hallasz engem?… Mary, kelj fel kérlek… ne csináld ezt… hallod?
De semmi válasz, Csak feküdt ott a földön, mint egy odavágott rongy. Szemei nyitva, tagjai ernyedtek. Joe megrázta gyengéden a kislányt hátha attól magához tér, s csak ekkor vette észre a padlón az apró vércseppeket, amik a tarkójából szivárogtak. Ettől nagyon megijedt, és még jobban rázni kezdte húgát, hogy keljen már fel, de mindhiába. Az apa meg csak állt. Még mindig csak révedt maga elé, mint aki fel sem fogja mi történt, majd egyszer csak megszólalt.
- Ez is miattad van te kis patkány! Ha nem ugatsz nekem, akkor ez nem történt volna meg… – de nem bírta befejezni a mondatot.
Ez már Joe-nak is sok volt. Felegyenesedett, és elindult az apja felé. Könnyes szemeiben ott tükröződött a világ összes fájdalma, s gyűlölete. Ököllel kezdte püfölni a részeget, és közben ordított:
- Gyűlöllek te állat… te rohadt disznó… miért nem te haltál meg anya helyett, te rohadék…
Az apa nem nagyon zavartatta magát. Megmarkolta fiát két kézzel, és jó erősen a sarokba hajította. – Velem kötözködsz te kis geci? Na akkor most megmutatom, milyen az, ha igazán ideges vagyok! – s elindult Joe felé ügyet sem vetve a földön heverő kislányra. Joe-ban tombolt a gyűlölet, és egyre jobban kezdett forrni benne a méreg is. Nagy nehezen feltápászkodott a földről, felkapta az asztalon heverő húsvágókést, és azzal rohant neki apjának. Minden olyan gyorsan történt. A másodpercek, mint a gyorsvonat, úgy szaladtak, majd egy mély jaj hang törte meg az eseményeket…

Joe csak állt, és nézte ahogy apja két kezével a hasából előremeredő kés nyelét markolja, majd lassan térdre ereszkedik. A vér, mint vad folyó tört utat magának, s apró kis patakokra ágazva folyt végig alkarján, majd a könyökét elérve a földre csöpögött. Szemében meglepetés tükröződött, de száját nem hagyta el szó. Hol Joe-ra nézett ijedten, hol pedig a hasából meredő késre, aztán néhány perc alatt elhagyta ereje… kezei – mik eddig görcsösen markolták a kést – elernyedtek, és teste a földre hullott.

De Joe csak állt, s nézte művét. Nem érzett sem félelmet, sem bűntudatot… nem foglalkozott haldokló apjával. Odament kishúgához, hogy ismét megpróbálja feléleszteni, de hiába. Ekkor felhúzta cipőjét, és elindult kihívni a mentőt, majd miután visszatért, letelepedett a csöppnyi test mellé, s érthetetlen motyogott hozzá, miközben még néha vetett egy-egy gyűlölettel teli pillantást épp hogy csak még szuszogó apjára. A mentő nemsokára megérkezett, és elszörnyedve néztek körül a lakásban, majd azonnal hívták a rendőröket is. A vérző apát, és a kislányt is hordágyra tették, majd mivel mindketten életben voltak még, nem várták meg a rendőrséget, azonnal elindultak a kórház felé hangosan szirénázva. Joe-t is magukkal vitték, miután közölte velük, hogy úgysem hajlandó egyedül otthon maradva várni a rendőröket. Nem fél, de neki a húga mellett a helye… ha akarják, a kórházban is megtalálják.

Útközben elmesélte a mentőorvosoknak a történteket, akik elszörnyedve hallgatták azt, majd folyton a húgáról faggatta őket – ugye nincs komoly baja, ugye életben marad? – és közben a kezeit tördelte… lábai idegesen doboltak a mentőautó padlóján.

Két órával később a rendőrök már ott faggatták Joe-t a kórház várakozóknak fenntartott részében, és épp azt ecsetelték neki, hogy milyen hosszú intézeti évekre számíthat, ha az apja meghal, mikor egy orvos lépett oda hozzájuk.
- Hogy van Mary? – támadta le rögtön aggódó kérdésével Joe az orvost.
- Életben van, de nagyon csúnyán beverte a fejét. Kómában van. – itt egy kis szünetet tartott, mert nem tudta biztosan, hogy a gyerek érti-e ezt a szót, de hamarosan választ kapott ki nem mondott kérdésére.
- De ugye felébred belőle?… Biztosan felébred belőle… fel kell, hogy ébredjen belőle. – mondogatta könnyes szemmel Joe.
- Nagyon kritikus a helyzete, és most még nem lehet biztosan megmondani, hogy mi lesz vele. Nagyon kicsi még, és súlyos agyrázkódást kapott. De amint megtudunk valamit, azonnal szólunk majd. De van másik baj is. Az apukád… ő meghalt. – meghalt – ezt a szót hallva Joe-n vegyes érzelmek lettek úrrá. Már régen nem érzett iránta szeretetet, s mint embert egyáltalán nem sajnálta, de a késszúrás óta most először fogant meg az agyában, hogy gyilkos. Most tudatosult csak benne, hogy kezéhez vér tapad, és ez mélyen felkavarta. Megölt egy embert, aki ráadásul akár honnan is nézi, mégiscsak az apja. Ez nagyon rossz érzés volt. De másfelől nézve pedig azaz ember lehet, hogy szintén gyilkos. Lehet, megölte az ő szeretett kishúgát, s így rászolgált a halálra. Nem tudta, mit érez pontosan, nagyon össze volt zavarva, amit csak tovább fokozott az is, hogy a rendőrök borús jövővel fenyegették. Azzal, hogy bezárják egy intézetbe. Az nem nagyon zavarta, vele mi történik majd, de akkor mi lesz a kishúgával? De ekkor egy rideg hang ébresztette fel merengéséből…
- Sajnos Joe mennünk kell. – mondta az egyik rendőr érdes hangon.
- Ne! Kérem, ne még… – könyörgött Joe – itt akarok maradni, amíg ki nem derül, mi lesz Mary-vel… utána oda visznek, ahova akarnak, de kérem… muszáj megvárnom míg felébred… mert tudom, hogy fel fog ébredni.
A rendőrök félre vonultak, és tanakodtak egymás közt, majd miután tudták, hogy Joe nem puszta öncélú kegyetlenségből szúrta le az apját, úgy döntöttek várnak még egy keveset. Beszóltak CB-n a központba, aztán közölték az eredményt a fiúval is.
- Rendben van Joe! Még várhatunk egy kicsit, de maximum csak egy-két órát. Utána akármi van, mennünk kell.
- Köszönöm! – mondta Joe…

A várakozóban elhelyezett faliórán csigalassúsággal vánszorogtak a mutatók, míg várakoztak. Joe hol idegesen fel-alá járkált, s minden közeledő orvosra aggódó szemmel nézett, hol pedig egy székben üldögélve tördelte, rágta kezeit, miközben ólomsúlyú gondolatok nehezedtek elméjére. Aztán egyszer csak odalépett hozzá egy zöldköpenyes férfi, és a hírrel, amit közölt, a porba tiporta Joe minden reményét. – Mary sajnos meghalt – csengtek a baljós hangok a fülében… csak meredt a semmibe. Üveges szemei sarkából könnycseppek indultak útjukra, s leúsztak kétségbeesett arcán, majd az álláról fájdalmasan zuhantak a gránitlapokra, hogy ott gyászolják tovább a kislányt. Joe fájdalmában nem is vett tudomást a környezetéről. Az orvos még javában beszélt hozzá, amikor ő elindult előre. Nem tudatosan tette, csak elindultak lábai a várakozó ablaka irányába. Mikor odaért, kinyitotta azt, s kihajolt rajta. – Talán csak, hogy egy kis friss levegőt szívjon. – gondolta az orvos, s elindult utána, hogy megkérdezze, jól van-e, de félúton megtorpant…

Már késő volt, hiába rohantak utána hirtelen a rendőrök is. Joe már döntött. Esélyük sem volt, hogy ebben megakadályozzák. Csak álltak ott az ablakban, és tehetetlenül nézték Joe mozdulatlan testét a három emelettel mélyebben lévő aszfalton…


2005. január 14.