Feltöltve: 2005-05-01 08:14:35
Megtekintve: 1790
Hagyd fiam, csak egy részeg disznó!
Ma reggel ziháltan ébredtem egy furcsa álomból, melyben nagyjából ötven éves voltam…
Éppen a Móricz Zsigmond körtéren sétáltam. Nyár volt, iszonyú forróság. A száraz levegő csak úgy égette tüdőmet, de hát nem tehettem mást, muszáj volt mennem és az épp aktuális ügyes-bajos dolgaimat intézni, mikor egyszer csak furcsa érzés lett rajtam úrrá. A vérnyomásom a magasba szökött, s a szívem vadul kezdett kalimpálni, majd nemsokára egyensúly érzékem is cserbenhagyott, s csak ténferegtem jobbra-balra az emberek között, s amiben tudtam, abban kapaszkodtam meg, míg végül összecsuklottam, mint a harmonika…
A nap kegyetlenül tűzött bele pupilláimba, melyek vad igyekezettel próbáltak ellene védekezni, s a minimálisra szűkültek, de hiába. Próbáltam lehunyni szemeim, de képtelen voltam felettük kontrollt gyakorolni, csak feküdtem ott segítségre várva, miközben látásom egyre jobban homályosodott. De mindhiába a várakozás. Az emberek megbámultak, ahogy fekszem egy kapualjban sután, de senki sem segített. Mentek tovább dolgukra, mintha mi sem történt volna, mígnem egy kisgyerek jött felém édesanyjával. Akkor már alig volt kapcsolatom a külvilággal, de még torz tompa hangon hallottam, amint a kisgyermek megszólal:
- Az a bácsi miért fekszik ott, anya?
- Hagyd fiam… csak egy részeg disznó!
És már mentek is tovább, miközben én ott haldokoltam a betonon…
Aztán egyszer csak visszajött a kép. Egy szobában lebegtem, s fentről néztem, amint az orvosok tehetetlenül állnak az ágyam felett, s azon tanakodnak, vajon ha hamarabb hoznak be, akkor túléltem volna-e az agyvérzésem…
S ekkor felriadtam az álomból…
2005. január 16.
Éppen a Móricz Zsigmond körtéren sétáltam. Nyár volt, iszonyú forróság. A száraz levegő csak úgy égette tüdőmet, de hát nem tehettem mást, muszáj volt mennem és az épp aktuális ügyes-bajos dolgaimat intézni, mikor egyszer csak furcsa érzés lett rajtam úrrá. A vérnyomásom a magasba szökött, s a szívem vadul kezdett kalimpálni, majd nemsokára egyensúly érzékem is cserbenhagyott, s csak ténferegtem jobbra-balra az emberek között, s amiben tudtam, abban kapaszkodtam meg, míg végül összecsuklottam, mint a harmonika…
A nap kegyetlenül tűzött bele pupilláimba, melyek vad igyekezettel próbáltak ellene védekezni, s a minimálisra szűkültek, de hiába. Próbáltam lehunyni szemeim, de képtelen voltam felettük kontrollt gyakorolni, csak feküdtem ott segítségre várva, miközben látásom egyre jobban homályosodott. De mindhiába a várakozás. Az emberek megbámultak, ahogy fekszem egy kapualjban sután, de senki sem segített. Mentek tovább dolgukra, mintha mi sem történt volna, mígnem egy kisgyerek jött felém édesanyjával. Akkor már alig volt kapcsolatom a külvilággal, de még torz tompa hangon hallottam, amint a kisgyermek megszólal:
- Az a bácsi miért fekszik ott, anya?
- Hagyd fiam… csak egy részeg disznó!
És már mentek is tovább, miközben én ott haldokoltam a betonon…
Aztán egyszer csak visszajött a kép. Egy szobában lebegtem, s fentről néztem, amint az orvosok tehetetlenül állnak az ágyam felett, s azon tanakodnak, vajon ha hamarabb hoznak be, akkor túléltem volna-e az agyvérzésem…
S ekkor felriadtam az álomból…
2005. január 16.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2007-04-14 20:38:20
Szerintem gyönyörűen van leírva ez az álom.
Az emberek meg sajnos tényleg ilyenek, mert nem tudják beleképzelni magukat mások helyzetébe.
Pedig ők is ugyanazt várnák ha ottlennének.
2005-05-01 22:36:23
nézőpont kérdése... ha valóban én feküdnék ott, akkor ez mindjárt nem is tűnne annyira lerágott csontnak... és te feküdnél ott, akkor talán neked sem... de ezt sose kelljen megélnünk. Újságot pedig én nem olvasok, így ha véletlen egyezik egy valamikor cikkel, akkor valóban teljesen véletlen... :)