Mottó: 'És tudjuk a szerelmet és a boldogságot, amikor a belső kékség összekapaszkodik a nagy felső kékséggel. Szinte közöny, de legfensőbb szerelem.' Petz György



Homlokod hegycsúcsán kapaszkodom,
lefelé húznak lélekörvények.
Onnan lépek írisz-topánban
-pille játék kötényruhám-
egy olyan kékbe, mit nefelejccsel
szórtak tele tündérleányok.
Égbe fel tekinteted kapuján!

Ha fürdeni vágyik a lelkem,
rám ragyognak sugarai e tájnak,
örök-létemet is e két tóban rejted:
Amelie módra hull könnycsepp
tavadba kis életem...

Bár érezném kezed érintését,
nem tehetem, hát megérted ezt.
A robbanó tudat vasútja kattog...
vágyam eltaposva fekszik:
testtelen testem sínek elé vetem.

Milyen is az,
mikor két ujjbegy összeérve,
a világgömböt kocka módra pörgeti az égre,
és sejtenként szippant be e mágnes-agy:

az univerzum?

áramának milliárdja belehúz
egy fekete lyukba, ez lenne új honunk,
csak érzések vannak, nincs már gondolat.
Marad a tér, az idő sehol!
Létünk sorstalan.

Fehér törpém, Te isten arcú gyermek!
Női mivoltom lett fénnyé
tükör-szobádban:
megpillantám magammagam!