A vándorkomédiás merengve ült a gyalulatlan faasztalnál. Előtte fáradtfényű borospohár szégyenkezett a benne lévő olcsó nedű miatt.
-Mi lenne, ha ma eljátszanám magamat? - kapta fel hirtelen fejét a komédiás - Ha csak egyszerűen én lennék. Nem bölcs király, nem ünnepelt lovag, nem beteg aggastyán. Kiállnék puszta valómmal, és odakiáltanék az összegyűlt népnek: Tisztelt hölgyeim és uraim! Ma én, én vagyok! Most igazak a könnyeim, valódi a kacagásom, hús-vér szívből szeretek, mint bármely egyszerű halandó. Nézzétek! Ma a pohár fenekére nézek és úgy fogok danolni, mint még soha!
Égő arccal pattant fel, s izgatottan járkált az ósdi szobában. Szeme villogott, karjai hadonásztak, kitárta magát, mint egy könyvet, hogy igaz történetet olvashassanak belőle.
De ekkor tekintete hirtelen a tükörre tévedt, s meglátta magát benne előadásra kifestett arccal. Szánalmas volt rajta az őszinte felbuzdulás.
Keze a levegőből oldala mellé pottyant, ostobán fordult el a látványtól.
Odabotorkált az asztalhoz, felhörpintette a maradék bort.
- Ez nem kell nekik - suttogta nyöszörögve - Nem játszhatom magamat, ha azt akarom, hogy szeressenek...
Még egyszer belepillantott a homályos tükörbe, majd megadón leemelte a fogasról a palástot és csendben kilépett az ajtón.