Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Mricardo
Alkotások száma: 5
Regisztrált: 2005-01-07
Belépett:
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (2)
-Versek (1)
Feltöltve: 2005-01-07 18:28:33
Megtekintve: 2352
Győztesek és vesztesek

Csörgött az óra, felkelt, kiment zuhanyozni és borotválkozni. Bérlőtársa nem ébredt fel a zajokra, a tágas albérlet másik szobájában aludt. Gyorsan átgondolta a hátralévő nap tervét. Délelőtt vizsga az egyetemen, az utolsó, és mivel szóbeli lesz, a jegybeírás után azonnal leadhatja a leckekönyvét a tanulmányi osztályon. A barátnője is vizsgázik, így biztosan találkoznak majd. Utána kis sörözgetés a haverokkal, bemelegítésként az esti vizsgafelejtő partira. Aztán irány a barátnő albérlete, egy-két menet lezavarása után vissza a saját kéglibe. Átöltözés satöbbi, aztán irány a buli. Jó terv volt. Érezte a vizsgadrukkot, tudta, hogy le KELL vizsgáznia, szüksége van a diplomára, bár azt még elég homályosan látta, hogy miért, de nem akart gyenge lenni, nem akart a szülei előtt szégyenkezni, akik taníttatták, fizették az albérletét, számítógépet vettek és rendszeres havi zsebpénzt utaltak neki. A szülei nem voltak gazdagok, inkább csak amolyan jómódú vidéki család, akik kemény munkával szerezték meg azt, ami az övék, ezért a céltudatosságot, a szorgalmat megkövetelték fiúktól. A reggeli készülődés egy kicsit hosszabbra sikeredett, de mégis elérte a buszt, amellyel még időben beérhetett az egyetemre. Tettrekészen, optimistán, elégedetten szállt fel, hiszen a terv megvalósítása a lehető legjobban indult.
Csörgött az óra, a szoba megtelt azzal az undorító hanggal, amire mindig, akár napközben is összerezzent, ha meghallotta vagy eszébe jutott, mivel az ébredésre emlékeztette, a kötelező ébredésre, a kötelességeire, az életére, amit teljes felelősségtudattal, precízen kellett csinálnia. Az ébredést követő tíz percet önmaga meggyőzésével tölti, miszerint fel kellene kelni és bemenni a vizsgára, mert két vizsgát már egyszerűen ellógott és meghúzták, és ha a mai szóbelin nem megy át, nem lesz meg a minimum kreditszám, és kivágják az egyetemről. Na nem mintha az egyetemen akart volna maradni vagy ilyesmi, csak valami belső hang állandóan azzal zaklatta, hogy vagy az egyetemet választja vagy a csövesek életét. Szülei szabadon fogták, de törődtek vele, mivel azt akarták, hogy többre vigye, mint ők és valósítsa meg az álmait, mert nekik nem sikerült megvalósítaniuk a magukét. Azonban ébren nem nagyon voltak álmai, inkább csak fantáziált, konkrét vágyai a szexen kívül nem voltak. Tehát felkelt, természetesen felzavarta három szobatársát, akik nem haragudtak rá, hiszen a kolesz erről szól: együtt cseszünk rá, együtt örülünk. Bement a mosdóba fogat mosni és átgondolta a napot, amely előtte állt. Szar lesz, ez kétségtelen. Nem tanult túl sokat a vizsgára, ugyanis mélységesen utált tanulni, nem is nagyon látta a dolog értelmét, inkább gépszerűen próbálta csinálni, de gépnek béna volt. Igazság szerint semmihez sem volt igazán tehetsége, pedig ő semmiképp sem akart középszerű lenni. Valamiben különleges, egyedi akart lenni, nagy ember, aki nagyot alkot, nagy dolgokat visz véghez, nagyszerű gondolataival kápráztatja el a világot, felfedez, kitalál, újít, forradalmat csinál, a végsőkig küzd. Persze gőze nem volt róla, hogy mivel is lenne érdemes próbálkozni, nehezen tudta elhitetni magával, hogy zseni. Úgy tűnt, már mindent feltaláltak, már minden ötletét ellopták, már mindenki szabad és elégedett a világgal, már semmi sem érdekli, már semmije sincs. Nem volt barátnője sem, a lányok nem buktak rá, ő pedig ha néha napján próbálkozott is, nem jött be neki. Napjai agresszív irigységi rohamokkal, flegma közömbösséggel vagy depressziós zuhanásokkal teltek, folyamatosan váltakozva. Nem volt drogos vagy alkoholista, nem bulizta szét az agyát, nem akart feledni. Az ő drogja annak képzete volt, hogy elmebeteg, és mint elmebeteg, jogosult jövőjének leszarásába. Elmebetegségét a sors újabb csapásának vélte, azon mindennapos kisebb-nagyobb csapások mellett, amelyek folyamatosan sújtották őt. Úgy érezte, fizikailag képtelen jól dönteni, és mivel fizikai lényét a természet, tehát a befolyásolhatatlan sors alkotta meg, minden rossz döntése és annak következményei önhibáján kívül valósulnak meg. A fenti tények átgondolása, vagyis az önanalízis napi rutinjához tartozott, általában reggel vagy a városban való utazgatás során csinálta. Mire végzett vele, el is készült, szokás szerint kifutott az időből, kócos volt, nem találta semmijét, ami épp kellett volna, de végül elindult. A koleszon kívül jutott eszébe, hogy az asztalon hagyta mobilját, de már nem ment vissza érte. A busz az orra előtt ment el, aminek egyik ablakán keresztül egy jóképű, fiatal fiú követte őt a szemével , amint izzadtan liheg a megállóban és újabb vereségén mereng. A vesztes srác arra gondolt, milyen szívesen lenne a győztes srác helyében, aki jóképű, biztos van barátnője, biztos van életcélja és elérte a buszt. Gyűlölte ezt a fiút és kételkedett benne, hogy a sors eme kegyeltjének egyszer is valami ne jönne össze, de titkon remélte, hogy ha egyszer nem jön össze, akkor az nagyon, de nagyon nem fog összejönni.
A busz elérése nagyon jól jött, hiszen így egy-két perc várakozás után már át is tudott szállni a villamosra, amely egyenesen az egyetemhez vitte. Jobban állt az idővel, mint gondolta, így még arra is volt ideje, hogy egy pár percet elbeszélgessen egyik ismerősével, akivel az egyetem kapujában futott össze. Tíz perccel a kezdés előtt odaért a vizsgáztató tanár irodájához és még senki sem volt az ajtó előtt, tehát szerencsére nem fenyegette hosszú órákig tartó várakozás. Barátnője még nem volt ott, felhívta, kedves szavakkal nyugtatgatta a lányt, aki nagyon izgult. A meghirdetett vizsgaidőpont után két perccel megjelent a tanár, ekkor már jókora tömeg állt az iroda előtt. Már barátai is ott voltak, feszültségüket poénkodással vezették le, szóba került a tegnapi BL-meccs, mindenki elmondta, melyik tételt húzná szívesen és melyikből nem tud semmit. Néhány lány is csatlakozott hozzájuk, akik a csoporttársaik voltak. Szívesen voltak jóképű, humoros srácok közelében, márpedig ő az volt, bár foglalt. Szokás szerint elmondták, hogy nem tudnak semmit, pedig négyeseik és ötöseik voltak minden tárgyból, mindig mindent tudtak, mert tudni kellett. Kisvártatva megjelent a barátnője is, a lányok arcán a féltékenység kínos mosolya tükröződött. Bár nagy sor volt, a csaj a legnagyobb természetességgel előzött meg vagy húsz embert azzal, hogy odaállt kedvese mellé. Kis morgolódás hallatszott hátulról, de ez hamar elült, végtére is ez bevett szokás volt, mindenki így ügyeskedett, barátokon, barátnőkön keresztül vezetett az út a siker, vagyis az ajtó, a mihamarabbi és sikeres vizsga, az esti buli, a csodálatos, boldog élet felé. A tanár hamarosan négy embert szólított be tételt húzni. Egy rövid csók és a barátok szerencsekívánságainak begyűjtése után egymás kezét fogva léptek be az ajtón, mint valami hercegi pár, akik éppen koronázásukra készülnek. A terv továbbra is jól haladt.
A busz lekésése szerencsétlenségek sorozatát indította el, amelyek felváltva váltottak ki belőle idegességet és cinikus beletörődést. Gyakran érezte magát valami vígjáték szereplőjének, amelyben a szereplő csetlik-botlik. Ha ezt gondolta, jól érezte magát, hiszen ebben a filmben ő a főszereplő, ő a középpont, a közönség pedig imádja életének Mr.Bean-szerű mozzanatait, cinikus, hülye poénjait, amelyeket csak a fejében süt el. Néha rá is játszott a dologra, önmaga előtt színészkedett. Elmebetegsége ellenére belső életét színesnek és izgalmasnak tartotta, álmai, képzeletében leforgatott forgatókönyvei, filozofálgatása, fantáziálása ellensúlyozta sivár, unalmas külső életét. Az első szerencsétlenség nem is váratott sokat magára. A következő buszra való felszállás után feltűnt egy ellenőr, és hirtelen ráébredt, hogy egy hónapja egy óriási berúgás után kizsebelték, elvették irattárcáját, így nem volt diákigazolványa, ami nélkül bérlete semmit sem ért. Tulajdonképpen semmiféle irata sem volt, elvesztette személyijét, lakcímkártyáját, adókártyáját, TB-kártyáját és kollégiumi belépőjét is, ami nélkül nem tudott normálisan átjutni az elektronikus beléptetőn, így állandóan guggoló-jellegű átmászásra és magyarázkodásra szorult a portás előtt, ráadásul mivel chipes kártya volt, meg kellett térítenie 10.000 Ft.-os árát. Szóval miközben ez átfutott az elméjén és teljes nyugalommal elfogadta a tényt, hogy megint rácseszett és rácseszésének oka egy korábbi rácseszésében van, azon rácsészésének oka pedig az, hogy erre az egyetemre jött, ahol 10.000 Ft.-os chipes beléptetőt kell használni és hülyeségeket tanítanak, az ellenőr odalépett hozzá. Magyarázkodás, majd egy csekk átadása a hasonlóan szerencsétlen alaknak tetsző ellenőr részéről, aki elcseszett életét kénytelen mások napjának elcseszésével kárpótolni. Nem kezdte gyűlölni az ellenőrt, inkább újabb löketet kapott a rendszer és a világ elleni gyűlölete (vagy inkább utálata), amely miatt hasonló cipőben járt az ellenőrrel. Leszálláskor majdnem lezuhant a lépcsőn, miután egy gondolatsor közben nem vette észre, hogy lábai nem mozognak rendeltetésszerűen előre. Egy kis leégés az utasok előtt szinte semmi. Villamosra várás közben mobilja órájára nézve ébredt rá, hogy elkezdődött a vizsga és valószínűleg már ezrek és ezrek tolonganak a tanári szoba előtt, hogy életüket a helyes úton tartsák. Szánalmasnak érezte ezt a hajtást, amit az egyetemen tapasztalt, ahogy a diákok szaladgálnak ide-oda, toporzékolnak egy aláírásért, körmüket rágva tapadnak a hirdetőtáblán kiakasztott vizsgaeredményekre, hurráznak vagy arcukat kezükbe temetik utána, remegő kezekkel cigiznek és kávéznak, mintha az egész életük múlna ezen a vizsgaidőszaknak nevezett abszurd ámokfutáson. Úgy érezte, hogy képzetünk arról, hogy sorsunk a kezünkben van, naív ábránd. Legalább is neki eddig semmi nem jött igazán össze, soha nem volt elégedett magával és a világgal. Csak életben volt. Az elégedetlenség fokozódott, amint a tanári szoba elé ért. Szembesült vele, hogy három órán belül nem fog levizsgázni, de mégsem idegeskedett, a falnak dőlt és elmerült gondolataiban. Nézte a jegyzeteikbe temetkező embereket, a csinos lányokat, akiket ő képtelen volt meghódítani, és a csúnyákat, akiket nem is akart, de sajnálta őket. Céltudatos, nyelveket tudó embereket látott, de tudta, hogy ez nem mindegyikükre igaz, ennek ellenére kívülállónak érezte magát, bár voltak barátai és amolyan beszélgetőtársai is a csoportban. Meglátta a közvetlenül a tanári szoba ajtaja előtt álló társaságot, az arcok közt felfedezte a győztes fiút, akit a lekésett busz ablakában látott. Tekintetük most nem találkozott, nem is erőltette a dolgot, el akart tűnni a tömegben, nem akarta, hogy felismerjék őt, a vesztest. Irigysége újra feltört, amint hallotta a győztes fiú beszélgetését. Lenyűgözte, hogy mennyire társasági ember tud lenni ez a srác, mennyire jól kommunikál a lányokkal, mennyire tökéletes. A vizsgái ma véget érnek, indexét lezárják, várja a nyár, a buli, a strand, a nők. Ekkor megjelent egy álomszép, gyönyörű lány és a győztes fiúhoz lépett, majd megcsókolta. Nem az a fajta lány volt, akit csak szívesen lefektetne az ember, inkább az a fajta, aki néha megmozdított valamit a vesztes fiú szívében. Ő olyan lány, akihez a vesztes fiú soha nem közeledik, kerüli a társaságát, remélve, hogy egyszer csak elfelejti, közömbös lesz számára, és ez egy idő után be is következik. Ilyenkor igyekszik a lányt megutálni, keresi ellenszenves tulajdonságait, szavait, tetteit. Az, hogy igazságtalan módon elévágott a sorban, még nem elég, de azért kiváltott egy halk, de érezhetően ellenséges megjegyzést, ami nem konkrétan a lánynak szólt, csak úgy, a levegőbe. A tanár pár perc múlva behívta az első négy embert vizsgázni, a pár természetesen benne volt az első négyben. Tudta, hogy úgy is átmennek. Úgy döntött, hogy egy időre megfeledkezik az irigységről és megpróbálja átnézni a magával hozott jegyzeteit. Átérezte kicsinységét, rájött, hogy neki most csak a minimumra kell törekednie, át kell mennie a vizsgán, hogy ne rúgják ki, hogy a felszínen maradjon és legyen esélye egy jobb jövőre.
Boldogan lépett ki az ajtón. Szerelme már várta, ő már előbb végzett és kijött a tanári szobából. Megölelték egymást. Mindketten ötöst kaptak. Még egy rövid beszélgetés a haverokkal, megtárgyalták az esti programot. Mivel úgy tűnt, a vizsga még sokáig elhúzódik, úgy döntöttek, hogy nem mennek sörözni, majd este a buli előtt beülnek valahova. Elköszöntek és elindultak a lány albérletébe, feltenni az i-re a pontot, szeretkezni, boldognak lenni, örömöt kapni és adni. Hirtelen észrevette azt a fiút, akit reggel a buszról látott, ahogy kétségbeesetten, megverten nézte, amint a busz elmegy nélküle. Tekintetük most újra találkozott. Átfutott az agyán, hogy ha ez a fiú elérte volna a buszt, ő ért volna előbb a tanári szobához, tehát ő ment volna be elsőként, mivel mikor beért az egyetemre, még dumált egy keveset az ismerősével, mielőtt a tanári szobához ment. Tehát most ez a fiú nézné őt, amint arra vár, hogy órák múlva végre bejusson vizsgázni és ez a fiú szállna most be a liftbe elégedetten. Sajnálta őt, de boldognak érezte magát. Úgy vélte, ez a világ rendje. Barátnőjével beszálltak a liftbe, ami nem messze volt onnan, az pedig elindult lefelé és néhány másodperc múlva hangos reccsenéssel elszakadtak a kábelek, amelyek már huszonöt éve hordozták a liftet le és fel gond nélkül, ez volt a feladatuk. Mindenki azt hitte, hogy ez volt a feladatuk, hogy ezért léteztek. A fiú és a barátnője is ezt hitte. De ezen a napon vagy talán létezésük, legyártásuk pillanatától kezdve az volt a feladatuk, hogy azon a napon, abban a percben elszakadjanak és megöljék ezt a fiút és ezt a lányt, akik szerelmesek, boldogok, sikeresek, okosak, ügyesek, szépek, szerencsések voltak. Feladatukat teljesítették.
Próbált tanulni, de nem tudott koncentrálni, megint csak a hülye gondolatai jártak a fejében: Miért ide jötten tanulni, miért nem vagyok képes tanulni, miért ver engem a sors folyton, miért gyűlöl ez a valami vagy valaki, ami úgy tűnik, mindent irányít és velem állandóan kicsesz, miért nem vagyok képes becsajozni, miért kell szenvednem, miért nincs soha szerencsém satöbbi, satöbbi. Eléggé unta már a dolgot, a várakozást még nem annyira. A győztes fiú barátnője tíz perc után kijött, boldognak tűnt, ötöst kapott, de látszott, hogy szorít a barátjáért. Újabb tíz perc múlva aztán a győztes fiú is kilépett az ajtón. Ő is ötöst kapott. Egymás nyakába borultak. Irigység helyett egy pillanatra csodálat töltötte el a vesztes fiút. Csodálta, hogy az élet igenis lehet tökéletes. E tökéletesség nem volt az övé, de gyönyörű volt. A pár elindult a lift felé. Mikor elhaladtak előtte, ő tudatosan a győztes fiú szemébe nézett, aki szintén ránézett, és azonnal látszott, hogy felismerte. Átfutott az agyán, hogy hiába érte volna el azt a buszt és hiába lett volna akkor első a sorban, ez a tökéletesség, ez a szépség, ez a boldogság akkor sem és máskor sem lehetett volna az övé. Ami szerencsének tűnik, az talán tényleg elrendelt dolog, a boldogtalanság forrása pedig az, hogy azt hisszük, mások boldogságát mi is megszerezhetnénk, ha szerencsésebbek vagy tökéletessebbek lennénk. A vesztes fiút teljesen feldobta ez a csodálatos gondolat, de ez csak egy pillanatig tartott, mert újra ráébredt, hogy akarja azt a lányt, aki a győztes fiú barátnője, sőt, ő maga akar lenni a győztes fiú. Ő akart most a liftben lenni és a boldogságba tartani. Mohó irigységgel fordította tekintetét újra a pár irányába, de ők akkor már beszálltak a liftbe. Pár pillanat múlva elementáris erejű gyűlölet tört fel lelkéből. Legbensőbb énje ordítását hirtelen elnyomta egy borzalmas reccsenés zaja, mely a külvilág felől érkezett. A két hang között a vesztes fiú hirtelen nem tudott különbséget tenni. Ugyanaz a hang volt.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!