Hogy ki lesz, ki szívem húrját dallamra pengeti nem tudom.
Ki eljátssza rajta muzsikáját, s egy dallam születik majd,
Mi elnyomja lelkem zord moraját, s tőle felpezsdülni látszik monoton életem.

Kinek lelke szépsége oly gyönyört fakaszt, mint szépséges orchidea a víztükörre ejtve,
Mi megtöri e tükör sík, monoton felszínét,
S a víztükör gyengéd gyűrűi közt, megmutatja gyönyörű szirmait.

Kinek szeme úgy ragyog rám, mint fénylő csillag az éjben,
Minek fénye megtöri az est sötét perceit,
S homlokomra vakító fényével csókot lehel.

Nem tudom, hogy ki ő. Vagy azt, hogy el-e jő.
De egyre jobban várom, s majd a szívembe zárom,
S kincsemként őrzöm életem végéig, mert egybeolvad létemmel.