Marci bácsi hívott reggel
„Eeeeeééééé, eeééééé”
hangjelekkel.
Beszélgetni szeretne…

Rég látott, és tudni vágyta
mi portánknak újdonsága.
Közös kutunk kávájánál
cseréljük a híreket…
Általában ott tudom meg,
a faluban mi esett…
Hogy, ki halt meg,
ki született
és ki- kinek
mondott nemet.…
Elmondta, hogy lelke terhe
fel nem szántott, gazos kertje.
Tudja, átmászik hozzám is…
Sajnálja és váltig szidja...
Közben meg a parlagfűje,
bokraimat mind kiírtja.
Bár kellene már kaszálni,
de a válla kezdett fájni.
Ha rendbe jön, majd levágja…
………..
Kedvesen és hosszan beszélt
Néha csapongtak szavai…
Eszébe volt még sok minden
bár az mind már tavalyi…
Aztán témaként a neje,
sajnos meghalt jó ideje…
Kitért, még az Ildikóra…
Asszonylánya, neje sorsa.
Egybeért az életük,
temetőben vannak együtt,
egymáson a fekhelyük…
Imádkozik néha értük,
bár ez néma, halk fohász….
Ott, legbelül sír a lelke,
éjszakánként felkiált…
Mélyre rejtve gyászol,
két nőt őriz még magából.
…………..
Folytatva a kerti nótát,
kiszemelte a diófát…
Attól is már szabadulna
terhére van minden munka.
A termést se szedegeti,
Minek is, ha úgysem eszi…

El nem adja,
vigye akárki a francba…

Nem sajnálja koronáját
Harminc év növesztett ágát.
Szólnék a fa miatt neki,
de már látom, nem engedi…
Levegőt se vesz, csak mondja
Mi a baj, s az összes gondja.
Új lakó is kéne lassan,
bár a ház még nem lakatlan…
De Ő gondol már előre,
legyen albérlő jövőre.
Hátha elmegy az a család,
aki bérli most otthonát…
……………
Hallgatom csak, mondandóját
szemem könnycsalogatóját..
Aztán arra gondolok,
én is magányos vagyok…
Engem vajon ki hallgat meg,
mielőtt majd meghalok.