Gyors csend, a homály, a komor öregség vállamra ült az éjjelen,
Hallgatnak a hangok, nem mesélnek szerelmünk napjairól.
A tó tükre sem mozdul, várva a halott csókokat,
Tekergő füstös utakon, melyek hozzád vezettek ezen éjjelen.

Szerelmem, a távoli végtelen könnyeiben fürödtem érted,
Hol vigaszom a mezítelenség lélek tükre ma.
Fagyos ajkainkon a szó, úgy csüngött mint fohász az éhezőn, dalol,
Mint kegyelemért kiáltó szó a távoli csillagok poraiban, szakadt.

Mit ér a szó, ha nem velem mondod, mit ér a világ ha nélküled telik időm?
Mit ér a hajnal, melyben a nap király messziről hazudja vigasztalanságait?
Aludj, mondá lelked álmaimban, hol szikrányi kegyelem sincs a létezésben,
Hát aludtam én, csendben szótlanul, mint tó rideg tükrében a hold.

A gyors csend megszületett, megérkezett hozzám a magány.
Mélyen lent a sötétben nem értem már szavaid.
A messzeség, mi halált hozott.
Az egyedül ébredésben.